Ősz

Vers

(F.N.-nek)

az utolsó álmokat szétszórta a szél
a sárba írt jeleket belepte a hó
a hangokat elnyelte a csend és az éj
a megfagyott ég alatt elnémult a szó

a vers halott...

Uzd

ott nyikorog a törött kocsikerékben
a huzatos pajta szélverte ajtaján
az elhagyott tanya rozsdás kilincsében
a bádog szélkakas kihullott csapszegén
hallgat a szobában az agyagos földön
a szalmával kibélelt vályogfalakon
az elszürkült homályos ablaküvegen
a rongyokkal letakart megrepedt tükrön
alszik a kertben a pipacsok alatt
a csalánnal benőtt öreg kút káváján
a cserjés mellett a szilvafák tövében

s ha felébred álmomban kísért még a múlt

Luca

csillagpásztorok lábánál heversz már
felhőket terelsz az éji akolba
kószálsz a végtelen égi mezőkön
társ után kutatsz holdösvényt szagolva

várod a hajnalt a nyíló ég alján
őrzöd a fénylő csillagok seregét
ha elalszol téli kertekről álmodsz
s érzed még néha a tűzhely melegét

Karthago

ha félsz és már nem hiszel semmiben
ha végleg kifosztva már semmit sem remélsz
ha eltévedtél a sötét ingoványban
ha vakít a köd és faggyal tör rád az éj
állj meg egy dombtetőn gyújts jelző őrtüzet
hallgasd a hullámok távoli moraját
nézd csak a lángok közt kavargó szikrákat
figyeld a füstcsóvák öngyilkos táncát
s ha hamuvá szürkül az utolsó parázs is
lassan majd ráeszmélsz semmi sem örök
csak a szél a tenger a homokos vizes föld
és feletted a végtelen csillagos ég...

Epilógus

írtam törvényt és verset is
de kicsorbultak a szavak
a törvény halott vers maradt
s a vers sosem lett törvény