Végül...

Végül...

Az út

sohasem született szabadnak az ember
remény nélkül várt rá mindig a végtelen
megcsalták tiltott ösztönei
vágyai voltak börtönei
sámántánc vakhit pénz hatalom és fegyver
magának állított csapdát az értelem

néha még elhisszük hogy miénk a világ
a csillagos égbolt a tenger a mélység
de senki sem törte fel nyitját
és senki sem tudta meg titkát
s ha gyúlt bennünk mégis a köd mögött világ
a fénytől csak nőtt a félelem a kétség

egymásban sem leltünk soha menedéket
hiába kerestük szüntelen a jobbat
másokban csak magunkat láttuk
ajtónkat csak magunkra tártuk
a gyűlölet vert közénk örökké éket
s a féltett kéz ütött mindig legnagyobbat

megállsz az út végén sorsodat keresed
csapdáid foglya vagy sebzett és védtelen
ha adnál csak magadból adhatsz
ha kérnél csak magadtól kaphatsz
szabaddá álmod csak te magad teheted
s egyedül indulsz ha hív majd a végtelen

Inferno

ha hullsz alá a mélybe
figyelj a csillagokra
ha szembenézel önmagaddal
fények gyúlnak a messzi múltban
tudod honnan jössz
és merre nincs út tovább
s az önfeledt zuhanás
csak tűnő éjféli ragyogás
a széttört tükör üvegszilánkjain

Végül

a halál a legtisztább pillanat
lecsorgó csepp a gőzpárás tükrön
keserű só a zsibbadt nyelv alatt
elejtett tű a bársonyszőnyegen

égő tölgy a téli éjszakában
ropogó hó a fagyott tó jegén
ellobbant gyertya szétfoszló füstje
lassan távolodó lódobogás

Ha...

ha nem feledted el hogy hol s hová születtél
az ízét a kenyérnek amit egykor ettél
ha tudsz még örülni a frissen esett hónak
és látod még értelmét a kimondott szónak
ha szemébe tudsz még egy koldusnak nézni
s nem fogsz a nyomorult rongyaitól félni
ha nem hajlongsz másnak és nem szolgálsz senkit
néha csak önmagad vagy ha kell mindenkit
ha nem remélsz hatalmat semmilyen széktől
és álmokat vársz még a csillagos égtől
akkor nem vesztél el - s kővel vagy virággal
akkor még lehet dolgod a világgal...

Altató

csillagpor hull a szemedre
holdszirom ül a kezedre
hallgat a sás az út szélén
ébred a csend a kút mélyén
szövi egy pók a hálóját
kicsi lány leszáll az éj

néma a lombon a hárfa
alszik a kertben a nyárfa
a labda a hinta a lánc
a bodzalevélen a tánc
verdes egy lepke a bokron
kicsi lány vár rád az éj

alszik a felhő az égen
fénylik a tó tükrén kéken
hív a hold udvara tágas
csendes a parton a nádas
rezdül a lepke a hálón
kicsi lány elvisz az éj

álmodd csak azt hogy szeretnek
akik majd egyszer megvetnek
lehet még tiszta az álmod
nem kell a hajnalra várnod
csukd le hát két szemed Fanni
kicsi lány ringat az éj