Egyszer...

Egyszer...

Hajnali szonett

néha még látom a szemed a tükörben
néha még megérint arcomba hull hajad
néha még hallom a lépted a folyóson
kezed még álmomban a kezembe akad

felold az éj benned égetnek vágyaid
tudom minden titkod mit magaddal vittél
elnyelnek kavargó örvénylő álmaid
rámhagytad kifosztva mindazt miben hittél

sirályok hangjai sodródnak a szélben
szitálnak a hóval a derengő télben
a ködös hajnali utcák fölé szállnak

bujkálnak a deres villanydrótok között
vijjognak a rakpart kőfalai fölött
arról hogy egyszer majd újra megtalállak

Átok

légy aki vagy
az aki voltál
aki szerettél volna lenni

tedd amit lehet
ha nem tetted
amit lehetett volna tenni

Tél

hosszú lesz újra a tél
küszöbön szűköl a fagy
ólmos égre morog a szél
jön a hó egyedül vagy
meleg takarót ad majd
befogad valaki tán
részeg a véred is az hajt
odakinn köd ül a fán
szédült ölelés várna
de álmos benned a vágy
a párna nem az a párna
az ágy még nem az az ágy
ülsz hát s firkálsz a hóba
hosszú lesz újra a tél

Éjszaka

ködpára-cseppek a jéghideg üvegen
hangtalan beomló sötét süket bánya
szétrebbent árnyak tánca a köveken
neon-fényben ázó éjszakák magánya
vártalak...

Egyszer...

egyszer utolsót zendülnek az üveghegyek
felmorajlanak a kővé dermedt tavak
megindulnak újra a forgó ércpaloták
egyszer aláhullnak az elakadt szavak

meghasadnak akkor az égig érő fák is
megtörik a csend a zárt báltermek falán
egyszer súlytalan lesz minden varázsütés
egyszer én is utánad indulok talán...